Valószínűleg minden szülő találkozott már a problémával: a gyermekünknek legkedvesebb, velőtrázó hangon szirénázó és villogó autója elnémult. Gondolatban hálát adunk, amiért minden elem lemerül egyszer...ám a csalódott gyerekarcot látva hősiesen nekiállunk, hogy elemet cseréljünk a mütyürben.

Az első csalódás tálalva: a gyártók (egységesen) valamilyen biztonsági előírás okán a gombelemeket fixen szerelik, roncsolás nélkül nem lehet hozzájuk férni.

Először egy Hot Wheels autó elemeinek cseréjét mutatom be. A jármű alvázán egy csavarral biztosított ajtó mögött találjuk az elem csomagot. Két gombelem sorba kötve 2x1,55 Volt feszültséget ad le, ami elég az egyébként teljesen üres karosszéria belsejének kivilágításához. A kapcsolás keletiesen egyszerű: a színes LED lábaiból érintkezőket hajlítanak, amit egy parányi kapcsoló segítségével az elemek pólusaihoz kényszerítenek. Az elemcsomag egy kengyel alatt foglal helyet, amit gondos kezek a fedélhez forrasztottak.

Ilyen esetben én egy óvatosan átvágom a kengyel egyik szárát. (Vigyázat! Ez az alkatrész is kemény műanyagból készült és igen apró, könnyen elvághatjuk a kezünket! Én újabban lombfűrésszel vágom át, mert korábban volt egy-két közeli találkozásom a kés élével...) 

A fellazult kengyel alól óvatosan ki lehet fordítani az elemeket. Mielőtt azonban kivennénk azokat, alkoholos filctollal jelöljük fel az elemek polaritását. Mivel LED-et hajtunk vele, rossz polaritás mellett az áramkör a diódán megszakad és a prányi izzó természetesen nem világít.

Ha kiemeltük az elemeket, akkor már csak az újakat a helyükre kell tenni és kész. Gombelemet bárhol kapunk, szerintem a minőséget sem érdemes túlságosan keresni, hiszen ezek az elemek alkalmankénti használat mellett nagyon tartósak (még az olcsóbbak is). Problémát okozhat viszont, hogy a teljesen azonos méretű és feszültségű elemeket többféle jelzéssel is forgalmazzák. Célszerű belenézni a neten található átváltó táblázatokba, mielőtt vásárolni indulunk. Az említett Hot Wheels kisautóban L736H típusú elemek voltak gyárilag, de LR41 jelűek kerültek a helyére, ami méretükben és feszültségükben azonosak.

Kész is a csoda...

...és ugyanaz kicsit más köntösben:

Itt a működtető áramkör a villogó és a sziréna miatt már sokkal összetettebb. Az alváz eltávolítása után, az utastér sötétített üvege mögül a markunkba pottyan a teljes szerelés.

Az elemeket valahogy a beforrasztott elemtartóból kellene kiszerelni. Ehhez sajnos ki kell törni egy műanyag pöcköt, ami egyedül az elem kicsúszását akadályozza meg, más szerepe nincs. Ez elég könnyen kitörhető, utána óvatosan kitoljuk az elemeket.

Az új elemeket megfelelő sorrendben visszatesszük és kész is. A sziréna erős hangja szerintem sok egy gyermek fülének, ezért én a zümmer elé összehajtogatott papírzsebkendőt tettem hangtompítónak. :-) Az áramkört az autó elejének lenyomásával lehet kapcsolni, ha ez nem működne, akkor a lemezből készült érintkezőkön igazítani kell egy kicsit.

A kimerült gombelemeket veszélyes hulladékként kezeljük! Érdemes összegyűjteni őket és valamelyik drogériában vagy nagyáruházban kitett gyűjtőkonténerbe tenni. Különösen veszélyes lehet, ha kisgyermek kezébe kerül, legyünk óvatosak!

Csendben jegyezném meg, hogy a CORGI egyik nagyszerű fejlesztése megkímélte mindettől a boldog tulajdonost, mert a fény hullámtermészetét (a teljes visszaverődést) kihasználva a szélvédők alatt található lencsék segítségével világította meg a lámpákat. Mindez a korai 60-as évek egyik fejlesztése volt, sajnos nem terjedt el.

Korábbi bejegyzésekben gyakran hivatkozom a kétkomponensű szilikonból készült formákra és öntőgyantákra. Ez első olvasatra bonyolultnak tűnhet, ezért leírom, hogy kezdtem el alkatrészeket másolni a ház körül található anyagok felhasználásával.

Amikor egy átépítés, vagy éppen helyreállítás során pótolni, építeni kell valamit, akkor több úton is elindulhatunk, de a stratégiát a darab alakja dönti el.

A munkadarab formája szerint lehet:

1. sík lap,
2. síkgörbe, vagy
3. szabálytalan alakú.

1. Sík alkatrész építése műanyag lapokból: az egyik legegyszerűbb eljárás, ha sík felületről van szó. Sztirol lapokra (SIKO lemezre) felrajzoljuk az alkatrész formáját és késsel, türelmesen kivágjuk. Ollót is lehet használni, majd utólag az éleket finom reszelővel el lehet dolgozni. Sztirol hulladékból húzott szálakkal már egészen finom részletek is megjeleníthetők. Ragasztóként a modellező ragasztó tökéletes, finom elemek, vagy átlátszó anyagok használatakor azonban speciális ragasztót (tulajdonképpen a sztirol aromás oldószerét) célszerű használni a bemattulás elkerülése érdekében.

Itt egy új hűtőrács születik éppen:

2. Síkgörbe alkatrészek esetén a munkadarabot ki kell "teríteni", ami néha eléggé összetett feladat. Ilyenkor egy papírlapra felmérem a geometria könnyen követhető elemeit, kivágom a papír sablont és utána ezt finomítom. Íves szélvédők, motorháztetők, burkolatok készítésére alkalmas eljárás. A kivágott, hőre lágyuló lapra felrajzolom a hajtási éleket (ezeket később lemosom róla), majd két léc közé szorítva kíméletesen felmelegítem és megformázom. Ha elsőre nem sikerül (szinte soha nem sikerül), akkor újra felmelegítem és igazítok rajta.

A következő képen egy hátsó szélvédő készül éppen:

Itt pedig egy külső burkolat (a hajtási élek vonalai jól látszanak):

3. Összetett (szabálytalan) formák másolása: itt már mindenképpen valamilyen formavételre van szükség. Az alkatrész legalább egyik oldalát olyan puha anyagba kell nyomni, ami felveszi és megtartja a mesterdarab formai jellemzőit. Eleinte normál, szaniter szilikonból készítettem ezeket. Sok kudarc után rájöttem, hogy a kinyomott szilikon maximum 3 mm vastagságban képes átkeményedni. Vastagabb réteg képlékeny marad és a forma nyitásakor szétesik. Így ezeket a formákat igen vékonyra kell tervezni, vagyis elsősorban apró alkatrészek másolására ajánlanám. Először egy sík gyurma ágyat készítek, amibe félig belenyomom az alkatrészt. A két fél forma illesztése érdekében egy-egy kis mélyedést is készítek. A másik fél forma kiöntése után ez a csap-üreg páros tartja pozícióban a két darabot. A következő képeken hagyományos, egykomponensű (levegőn térhálósodó) szilikon formákat mutatok, valamint a segítségükkel elkészített másolatokat. A legolcsóbb kétkomponensű epoxi ragasztót használtam (kínai, 250.-Ft a két tubus).

Magyar gyártású Cessna repülőgép csúszótalpai, valamint Metalcar Mercedes teherautó visszapillantó tükrei:

Az olcsó epoxi amúgy eléggé agresszív, néhány másolat után kikezdi a formát, de ezeknél a munkáknál jól bevált. Formaleválsztóként sűrű szappanoldatot használok. Minden lenyomatot 24-48 óráig pihentetni kell, csak utána érdemes leválasztani a mesterdarabról. Egy öntőforma a gondos előkészítés ellenére sem bír ki többet 7-8 öntésnél. Utána apró darabok kezdenek leválni róla és egyre alkalmatlanabb lesz a formahű másolatok készítésére.

A magasabb, erősen alámetszett alkatrészek másolásakor sajnos már nem tudjuk megkerülni a kétkomponensű szilikon használatát a formavétel alkalmával. A kitöltő gyanta viszont ugyanúgy lehet egyszerű epoxi vagy Epokitt.

Sikeres kísérletezést kívánok mindenkinek! Alkotni öröm :-)

A Matchbox MB-20 Police Patrol egy "nem írjuk rá micsoda, úgyis látszik" jellegű kisautó. Joe írásából azt is megtudhatjuk, hogy számtalan variációban készült, egyes típusait még Magyarországon is gyártották. Változatosságának talán az az oka, hogy szép és felismerhető formája mellett jól díszíthető, sík felületei vannak, amit egyszerű volt matricázni.

A felújításra kiszemelt darab tengelyei kissé elernyedtek a terepezés közben. A szélvédő belső oldalán látható tükröződésmentes bevonat pedig zöld alga (!) volt. Utóbbit csak több menetben sikerült kitisztítanom.

A fém alváznak köszönhetően a szétfúrás simán ment. A belső részek is eléggé sérültek voltak: az első tengelyt rögzítő foglalatot láng felett átmelegítve sikerült kiegyengetnem.

A mechanika egyik tányérkerekére pedig egy fogat kellett visszaragasztani. A hippokratészi eskü kissé sarkított szellemében amin nem tudtam segíteni, azon már tovább rontani nem akartam. Így a hátsó kerekek - a tengely egyengetése után - maradtak eredeti állapotukban, az elsőket viszont cserélnem kellet, mert azok teljesen elkoptak. A kerékcsere viszonylag egyszerű, bár nekem sikerült első körben fordítva visszatenni a Rolamatics keréknyúlvány ezért beleakadt az alvázba. Később vettem észre, hogy a gondos tervezők a másik oldalon hagytak helyet a tüske elforgásának, így a mechanika ismét működőképes lett. :-)

A dekor kiválasztásánál először a Camel Trophy ugrott be, így kicsit körüljártam a verseny történetét.

Camel Trophy: egyszeri, promóciós rendezvénynek indult 1980-ban a transz-amazóniai autóúton (mely akkor csak a nevében volt autóút…). Néhány jó fotót szerettek volna készíteni a keményen küzdő, igazi férfiakról a dohánygyár logója környezetében... A konkurencia valamiért a vadnyugati díszleteket választotta. A Camel ötletének akkora sikere lett, hogy ezután évente megrendezték a kíméletlen terepversenyt a Föld különböző, járhatatlan vidékein. A szervezők arra törekedtek, hogy a legnehezebb próbatétel elé állítsák az autókat és a vezetőiket egyaránt. Előfordult, hogy egynapos kemény vezetés után a csapat mindössze 5 kilométert tudott haladni. A versenyben eleinte különböző, átalakított civil és katonai járművek indultak, később a Land Rover – mint az egyik fő támogató – járműveket is biztosított a versenyzők számára. Sajnos a verseny szervezői és a támogatók közötti vélemény különbségek miatt 1998-ban (Tierra del Fuego) rendezték meg utoljára a versenyt. Ezután még meghirdettek egy vadvízi kalandot és végleg kialudt a parázs. A futam általában tartalmazott, valamilyen hasznos elemet is, hidakat és különböző épületeket építettek. Nekem a bajtársiasság tetszett benne: fontos volt a győzelem, de egymás segítése is, mindenek felett!

A Range Rover az 1987-es Madagaszkár futamon ért el kiemelkedő sikereket, ám a festés során valami általánosabb dekort kerestem. A villogóra tekintettel egy tetőcsomagtartó nélküli mentő-segítő járművet alakítottam ki.

Mivel a modellt ajándéknak szántam és nem akartam egy szalvétába csomagolva átadni, készítettem hozzá egy "blisztert". A méreteit fényképekről sikerült lemérnem (4"x6", vagyis kb. 10x15cm). A műanyag dobozka 3"x1,5"x1,5" (72x36x36mm) méretű. Az átlátszó rész iratfedélből készült, mindkét oldalon nyitható. Két hosszanti oldalából füleket fűztem az előlap kartonja alá, ez rögzíti. A papír három rétegű, a nyomatok között egy vastagabb karton is van, ami tartást ad a szerkezetnek. A grafika egyszerű, az előlapon a Range Rover sziklamászás közben, hátoldalon a klasszikus kék betűkkel írt szöveg arról, amit a Camel Trophy-ról tudni érdemes.

A fényképezésnél a gép két lehetőséget adott: vagy a grafika csillog, vagy a doboz (esetleg mindkettő). :-) A 09-es szám nem elírás, a kisautónak egy társa is készült hasonló eljárással és csomagolásban, de más dekorral. Az megmagyarázná a szám értelmét, viszont még nem tenném ki a képét, mert meglepetés lesz az új gazdájának...

Az áprilisi börzén kaptam a kezembe Rájen friss szerzeményét, egy SIKU VW 1500 Kombit. Hiányzott a hátsó ajtaja, megkért, hogy készítsek rá egy pótlást. Csomagtér ajtónak tűnik (igazából az is), de egyben motorház tető is, hiszen ez az autó farmotoros volt. A konstrukció több szempontból különleges, ezt a cikket érdemes végigolvasni.

Ilyennek kellett volna lennie:

Először tolómérővel pontos méretet vettem az ajtónyílásról. 1 mm-es sztirol lapból kivágtam a nyers formát és a kép alapján felrajzoltam rá az ablak körvonalát. Azt is kivágtam, majd előkészítettem a díszlécek anyagául szolgáló sztirol szálakat. Ezeket makett öntőkeretből szoktam készíteni. Egy teamécses lángja felett kilágyítom, majd csipesszel hosszú szálakat húzok belőle. A szál húzás közben egy ponton érezhetően lemerevedik, ekkor pár másodpercig várni kell (mindvégig feszesen tartva), utána a szál kész, csak méretre kell vágni. A láng felett csak addig kell tartani a sztirol rudat, amíg meg nem indul az olvadás, a húzást már a lángtól távol végzem.

Az ajtó minden irányban ívelt, ezt egy úgy alakítottam ki, hogy a sík lemezt egy nagyméretű merőkanálra fektettem és ezt lassan melegítettem. Az ajtó sarkai egy idő múlva szépen ráhajlottak a kanál ívére. Hagytam kihűlni, majd türelmesen felragasztottam a díszléceket. Ez sajnos elsőre nem ment hibátlanul, de második nekifutásra már a kezemben volt a megfelelő technika.

A díszlécek mellé vékony tapasz került, hogy az eredeti formát szebben utánozza. Ennek visszacsiszolása aprólékos feladat, különösen a rendszám keret és az ablak közötti részen...Az ajtó rögzítése előtt szétszedtem a kisautót és hígítóba mártva lemarattam róla a régi festéket. Beragasztottam az ajtót és az illesztéseket eltüntettem.

Alapozást kétszer kellett elvégezni, mert a tetőn és a motorházon mély bemaródások látszottak. A Surfacer 1000 lassan feltöltötte, utána vizes 1200-as csiszolás következett és zsírtalanítás után a festés.

A festést követően pótoltam a két fényszórót, mert az is hiányzott. Átlátszó sztirol öntőkeret darabot melegítettem fel, majd a lámpatest üregébe nyomtam. A folyamatról nem készítettem fotót, de egy nagyobb léptékű munkán (1/40-es Mini) meg tudom mutatni. A sztirol rúd egyik végén már az előformázott lámpa is tátható.

A lámpát lefűrészelem, csiszolom és polírozom. Utolsó műveletként száraz papírlapon fényesítem ki, úgy tapasztaltam, hogy ez adja a legszebb felületet. Ilyen lett a beillesztés után.

A kisautó egyetlen stílusidegen eleme az alváz rögzítőcsavarja, amit egy számítógép merevlemezből szereltem ki évekkel ezelőtt. Éppen jó volt a mérete (M2) és a feje is szépen besimult az egykori szegecs helyére.

Az autó többi elemével nem volt probléma, alapos tisztítás és a tengelyek kenése után összeszerelhettem.

Óóó...már megint egy Metalcar. Ez a modell volt a legelső, amit olyan szándékkal vettem kézbe, hogy helyreállítsam. Alapvető ismeretek hiányában félretettem, de most elhatároztam, hogy befejezem.

Azt gondolom, aki olvassa az írásaimat, az nem a magvas és precíz típusismertetőkért teszi. Így most is elegánsan hivatkoznék Joe postjára ahol a BMW 750i-ről mindez hozzáférhető és hiteles. A magyar kiadás egy Matchbox SuperKings másolat, az eredeti darabról pittlaren írt egy minden szempontból teljes ismertetőt. Eredetileg egy hatalmas fényhíd volt a tetején, de talán ez volt az első, ami letörhetett róla. Én egy civil autót szerettem volna készíteni belőle, így a villogók hiánya nem volt probléma.

Ez a kis roncs hiányosan és kissé törve érkezett.

Szétszedtem és tömítettem a tetőn tátongó lyukakat. Az öntvény sajnos eléggé rossz minőségű, sorjás volt, a hibás éleket is végig kellett csiszolni.

Ezután kezelésbe vettem az alvázat. A Metalcar által használt műanyag laprugót kiegyengettem, a sérült kereket kicseréltem. A meglévő dísztárcsákból öntőformát készítettem és műgyantából kiöntöttem a négy elemet. Most is LEGO keretbe, gyurma alapra építettem fel az öntőformát. A tárcsák alá kis gyurma hengereket tettem, hogy a forma illesztése pontosabb legyen. A forma zárásakor távozó levegő és műgyanta számára kis csatornákat szoktam készíteni fültisztító pálcikából.

Amikor az első felöntés kétkomponensű szilikonja megszilárdult, 24 óra pihentetés után kiemelem belőle a gyurma távtartókat (a mesterdarab benn marad). Sűrű szappanoldattal átecsetelem, majd annak száradása után ráöntöm a forma másik felét is. Ha mindent jól csináltunk, akkor a forma két fele szépen elválik és az eredeti alkatrészeket is gond nélkül ki tudjuk emelni a formából. Ezután újból alapos szappanozás-szárítás következik, és mehet bele a műgyanta. Ebben az esetben Epokitt tapaszt használtam. Ha 8-10 órán át melegíteni tudjuk, akkor lényegesen lerövidül az amúgy elég hosszú kötési ideje.

A felniket lefestettem, felmatricáztam és az alváz ezzel készen is volt. A dísztárcsa közepére felilleszteni egy alig 2mm-es matricát (középre???) nem megy selejt nélkül, ezért a rázósabb dekorokból többet nyomtattam...

Az autó hűtőrácsa is hiányzott, ezt kényelmes módon egy másik roncsról pótoltam. Fekete festést és króm szegélyeket kapott.

 A belső teret először teljesen ki akartam festeni, mert az eredeti fehér színnel a fehér ülések egyáltalán nem mutattak jól. Viszont menet közben találtam egy szép, sötétkék árnyalatot (Koppenhága kék), amivel viszont jól nézett ki fehéren is. Így csak a műszerfal kapott egy kis festést és egy matricát. Sajnos a kormánykerék is elveszett, ezt a miniwerks fórumán látott módon, rézhuzalból készítettem el. A kerék mindössze 8mm átmérőjű, négy alkatrészből áll. Igen körülményes forrasztani: a teljes szerkezetet össze kell illeszteni, az egészet az ón olvadáspontja fölé melegíteni, majd a zsírtalanított felületet át kell ónozni. Nem sikerült elsőre... Átcsiszoltam, lefestettem, ilyen lett:

A hátsó lámpák is hiányoztak, ezeket sztirol lapból faragtam és ragasztottam.

A végeredmény:

Egy olyan, magyar gyártású kisautót bányásztam ki (ismét) a dobozomból, aminek a formáját sohasem értettem. Furcsa arányú kerekei, az előre kilógó vezetőfülke munkagép jelleget sugallt. A Matchbox adta ki eredetileg billenő platóval és konténer szállító változatban. A Metalcar gyártmány változó minőségben, de sokkal több variációban készült: konténeres, szemetes, autómentő, betonkeverő, tartálykocsi sőt, nyerges vontató is létezett.

Az Atlas cég főleg a mélyművelésű bányákhoz gyárt fejtő és szállító eszközöket. Pontosan ilyen teherautót nem találtam ugyan, de az általuk gyártott járművek karaktere nagyon hasonló. Az alacsony belmagasságú vágatokban mozgó gépek vezetőfülkéjét az első tengely elé építik, így alacsonyabb lehet a szerkezet magassága. A plató is süllyesztett kivitelű ugyanezen okból. A fülke körben üveges és megerősített tetejű.

Forgattam a kezemben a kis roncsot (ez történetesen egy autómentő volt) és egy Majorette félpótkocsival összepróbálva a két darab valahogy egymásra talált. (A képen még kissé eltolva tudtam csak összetámasztani őket, hiszen a vonószem fészke még hiányzott.)

A vontatót szétbontottam, lemarattam róla a festéket. Papírból elkészítettem a tető légterelő elemeit, ami összeköti majd optikailag a mélyen ülő fülkét a vontatmánnyal. A sablon alapján előrajzoltam és elkészítettem sztirolból a kiegészítést.

A fülke hátfalát is leburkoltam, így veszített valamit a munkagépes jellegéből. A közbenső állapotban készült fotók mindig csúnyák... itt is a tapaszolás után sikerült kattintanom. :-(

A platóra felkerült egy vékony lap, majd ezen keresztül 3,5mm-es fúróval és tűreszelővel kialakítottam a vonószem fészkét. Amikor a vontatmány már szépen kapcsolódott, akkor átcsiszoltam és lealapoztam a kisautót.

A pótkocsival összekapcsolva feltűnt, hogy azt kissé felfelé emeli. Mivel az éleket lehetőleg párhuzamosra szerettem volna állítani a vontató és a pótkocsi között, kénytelen voltam a vontatmány kerekeit 2 mm-el megemelni. Az alvázat szétfűrészeltem és beillesztettem a pótlást. Egy léc és némi celofán (forma leválasztó) segítségével sikerült síkban és méretpontosan illeszteni a betétet. A Majorette félpótkocsi összepattintós rendszerű volt, ezért a mérettartásra különösen ügyeltem.

A pótkocsi felépítménye, ahogy az első képeken is látszik, az én szememnek túl karcsú volt. Két oldalról, illetve hátul a nyíló ajtók alatt kiegészítettem és összecsiszoltam. A szerkezet ettől még szerelhető (szétszedhető) maradt. Mindössze a felső élt kellett beáldoznom mindezért, ott muszáj volt megtartanom a "lépcsőt" az elemek között. A próbák során az is kiderült, hogy a tervezés jól sikerült, a vontató és a pótkocsi szépen elfér egymás mellet minden helyzetben.

A festés során az egyszerű okker mellett döntöttem, Volán Tefu matricázással. A Hungarocamion Rába szerelvény ebben a léptékben már ismert és ezt a dekort nem lett volna értelme ismételni.

A Volán cégtörténete  a linken keresztül megismerhető. Gyermekkorom egyik meghatározó emléke a jellegzetes, csigás festésű járműpark, amiben szinte minden keleti gyártású jármű helyet kapott. Ezeknek (akkor még) nem volt egységes színe, csak egyszerűen ráfújtak egy logót a ponyvára és a teherautó ajtajára. (Egyébként a Volán Tefu-ból vált ki később a Hungarocamion és egy sor más cég is.) Az említett cikkben olvasható, hogy 1970-ben írtak ki pályázatot a cég nevére és emblémájára, akkor vették fel a Volán nevet és a csigás logót.

Ezt a hangulatot szerettem volna megjeleníteni ezzel a modellel. A sárga alapszínen a piros felirat mutatott jól, és a piros raktér ajtók is ezt a színt sugallták. Persze piszmogtam még egy kicsit a lámpák, kerekek festésével. Ilyen lett a végeredmény:

A karosszéria héj a tapaszolások és csiszolások végtelen láncolata. Igyekeztem az elemek között íves átmeneteket képezni, amit ceruzára, vagy bambusz fogpiszkálóra szorított csiszolópapírral képeztem. Időnként vizes 1200-as csiszolópapírral is átmentem a felületeken, ez szépen kihozza a felületi hibákat.

A csiszolások monoton ismételgetése közben készítettem pár műgyanta másolatot a motorról.

A motorokból elképzelésem szerint csak a szívótorok fog kilátszani egy közös burkolatból. Sztirol lapra ragasztottam őket, majd tapaszolás, csiszolás... A korábbi postban említett kisautó belsőről leválasztottam a műszerfal egy részét a kormánykerékkel, amit a helyére ragasztottam. Az illesztési hibákat tömítettem. A függőleges vezérsík szögeit egy svéd Viggen vadászgép makettjéről másoltam, a két szárny kilépő éleit elvékonyítottam és a helyére illesztettem.

A fülke tető szintén egy vadászgép tartozéka volt, amit két változatban is meg lehetett építeni. A kimaradt, nagyon szép és vékony falú tetőt beszabtam a helyére. Ez mobil marad, csak a legvégén lehet beragasztani, speciálisan az átlátszó alkatrészek számára forgalmazott ragasztóval. Sajnos a szokásos makett ragasztó megmarná  a felületét.

A festéssel az átlagosnál is többet vesződtem. Alapozás után fényes fehérrel lefújtam, kimaszkoltam...

...és felvittem rá az egyik új szerzeményemet, a Revell fényes kék festékét. A szokásos módon készítettem elő, kb. 1:1 arányban hígítottam és fújni kezdtem. Ekrre a festék vékony szálhúzással válaszolt, amit a szintetikus festékeknél még nem tapasztaltam. A túl sűrű észter hígítású színek szoktak ilyent csinálni, amikor a festékköd a levegőben összeáll és a gyors párolgású hígítótól megszabadul. Sajnos a szálak beletapadtak a felületbe és elég siralmas volt a kisautó jövője. Megvártam a lakk száradást és kipiszkáltam a felületbe tapadt szálakat. Ecsettel lejavítottam a felületet és mélyen eltettem a kék festéket... A maszkolással igyekeztem oldani a motor burkolatának nagy felületét, ezért a kék színt felvezettem a burkolat oldalára.

A műszerfal kapott pár jelzőfényt. (Vöröset, az nyugtatja...) A hajszál nem a modell része,csak a fotót nagyítva vettem észre.

 A kipufogókat vastag injekciós tűből fűrészeltem le. Összesen négy darabot illesztettem a karosszéria hátsó zsebébe.

A grafikát egyszerű elemekkel oldottam meg. A francia zászló színei, pár korabeli támogató logója és a név: le Tonnerre vagyis "a Mennydörgés".

A karosszéria pontos illesztése miatt a meglévő szegecsre az autó két fele összepattintható. Megfigyelhető a műanyag borda, ami a hátsó tengelyt a helyén tartja.

 Matricázás előtt...

...és után:

Valahogy így nézett volna ki a pályán:

A címben szereplő típusváltozat sohasem létezett, a francia Matra cég fejlesztőit elnézve ez csak egy hajszálon múlott.

Az cég történetéről szóló sorozat ide vonatkozó része itt olvasható. Az eredeti Majorette kisautóról pedig Rájen írt egy postot. Elnézést kérek az elnagyolt típus ismertetésért, de mindkét cikk nagyon jó és nem tudnék mit hozzátenni.

A Matra cég 1974-ben visszavonult a versenysportból, bár a nagyon sikeres motorjaikat 1981-ig használták más versenyistállók. Az 1972-74 között zsinórban nyert 24 órás versenyek tovább emelték a Matra műszaki színvonalának megítélését. Egy igazán merész kísérlet még emlékezetesebbé tehette volna a v12es, 3000cm3-es, 475 lóerős motorjukat... Ha sikerül megtörni az 1965-ben beállított dugattyús motorral hajtott járművek mezőnyében a szárazföldi sebességrekordot! A csúcstartó a négy Chrysler Hemi V8-as motorral hajtott "Goldenrod" volt, nem érdemtelenül: 44 év, 10 hónapig tartotta a rekordot (658 km/h). A '70-es években már nem is építettek dugattyús motorral, közvetlenül a kerekre ható hajtáslánccal rekorder járműveket, csak gázturbinás, rakéta vagy sugárhajtóműves típusokat. A Matra Simca 670 a versenyviszonyokra optimalizált aerodinamikával is képes volt 320 km/h felett száguldani, így nem tűnt lehetetlennek, hogy némi lóerő többlettel és a könnyű karosszéria áramvonalasításával sikerüljön megközelíteni a rekordot.

A magas sebesség tartományokban való autózást több tényező is nehezíti. Az egyik a közegellenállás. Alacsony sebességnél a légellenállás a sebességgel egyenes arányban nő. Magasabb sebesség tartományban az erőteljes turbulencia miatt a légellenállás a sebességgel már négyzetes arányban áll, azaz kétszer akkora sebesség eléréséhez négyszer akkora közegellenállást kell legyőzni. Ez látszólag a motor teljesítményével kompenzálható. Ám az egyre nagyobb teljesítményt egyre nehezebb hatékonyan átadni a talajnak. Jelenlegi legmodernebb tervezési elvek és a legkorszerűbb technológia mellett is a hagyományos motorral közvetlenül a kereket hajtó autók nem tudnak lényegesen gyorsabban haladni 700 km/h-nál.

A streamliner stílusú járműveknél a rendkívül elnyújtott forma és az aerodinamikai kormányfelületek tűnnek fel elsőként. A járművön minden kiálló elemet áramvonalas burkolattal látnak el, nincs szükség szárnyakra, légterelőkre. A jármű az első kerekekkel csak alacsony sebességnél manőverezhető, később a függőleges vezérsík tartja stabilan az autót. Az én fejemben is egy ilyen forma állt össze a Matra 670 streamliner tervezgetése közben. Megnyújtott tengelytáv, V12-es ikermotor az eredeti autó középmotoros elrendezésében. A hátsó kerék nyomtávot leszűkítettem, minden felesleges nyílást és kerékjáratot leburkoltam. A légellenállás igen komoly erővel feszülne a jármű orrának, így az eredeti aszimmetrikus (baloldali) vezetőülést középre tettem.

Az építést egy roncs Majorette modell bontásával kezdtem:

 A felső burkolatból kifűrészeltem az aszimmetrikus vezetőülést...

...majd elfűrészeltem az alvázat úgy, hogy a toldást egyszerű legyen beépíteni:

 Az új alváz lényegesen hosszabb lett, a toldást sztirol lapokból készítettem el két rétegben. A következő képeken még az összecsiszolás és a "karcsúsítás előtti állapot látható.

Ahogy kialakult a végleges tengelytáv, lehajlítottam 1,5mm-es sztirol lemezből a karosszéria nyers formáját. A sztirol lemezt melegen viszonylag egyszerű meghajlítani. Türelmesen viseli az újbóli melegítést is, ha elsőre nem sikerül eltalálni a megfelelő formát.

Ezután kivágtam a hátsó sárvédőket, némi ráhagyással, hogy a tapaszolás után egybe tudjam csiszolni az íveket. Itt még a tervezett hossznál lényegesen hosszabb volt a karosszéria. Utólag ezt egyszerűen lefűrészeltem.

A sárvédő ívei ebben az esetben is nagyobbak, mint a végleges méret, hiszen lecsiszolni egyszerűbb, mint hozzátenni. Felrajzoltam a fülke körvonalát, kifűrészeltem és modellező tapasszal kiegészítettem a karosszériát.

Ebben az állapotában persze nem túl szemrevaló...Itt már levágtam a pontos hosszát is, így sor kerülhetett az első alváz próbára.

Az alváz toldást síkba csiszoltam és a két félbevágott feliratot is lecsiszoltam róla.

Az egységes színt egy ezüst réteggel adtam meg.

A kerekek az eredeti fészkükbe kerülhettek vissza, még az első rugót is sikerült a helyére illeszteni. A hátsó kerekek rugózása viszont megszűnt, egy sztirol lap tartja helyén a tengelyt. A vezetőállás nyílásán keresztül beillesztettem az ülést és kicsit csinosabbá tettem. Az ülést és a műszerfalat hazafelé menet, az utcán találtam a sárba taposva. Szerintem örül, hogy megtaláltam.

A kerekek nem az eredeti modellből valók, mivel a nyomtávot csökkentenem kellett a burkolatok miatt.

Az alváz kész és működik, jöhet a felépítmény.

A hot rod szleng az átalakított Jaguar-ra alkotta a Draguar kifejezést, ami ennek az 1970-es (n°36) kisautónak a hasán díszeleg. Az eredeti állapotú járgány a kilógó motorblokkal és a buboréktetővel számomra eléggé érthetetlen tervezői álláspontot képviselt. A kezembe került darabról az eltelt 45 év már leszedte a sallangokat, mindkét elem elveszett róla.

A kisautót forgatva egyre erősebb lett a késztetés, hogy át- vagy inkább visszaalakítsam az eredeti E-type megjelenést.

A modell minősége így, megkopottan is döbbenetesen jó! Szétfúráskor az ember érzi az öntvény ellenállását és látja a fémforgácsot, ami sokat elárul a gyártás színvonaláról. Ennél a darabnál egyenletes minőségű, kiváló alapanyagot használtak az angolok. Öröm volt dolgozni vele.

A festék lemaratása után 1mm-es sztirol lapokból becsiszoltam a motorháztetőt és a tetőre kerülő tipikus Jaguar domborulatot. Az ovális utasteret egy kis pótlással lezártam, ide jönnek majd a fejtámaszok.

Az ülések mögötti részen az autó hátuljának domborulatát folytatva lépcsőzetesen felragasztott lapokból kialakítottam a durva formát. Ezt a módszert azóta máshol is használtam: könnyebb egyenletesen felvinni a tapaszt és az egyenletes visszacsiszolásban is segít.

Apró műanyag csőszeletekből elkészítettem a fejvédőket és modellező tapasszal feltöltöttem az anyaghiányos részeket.

Helyére ragasztottam az utastér mögötti elemet és összecsiszoltam a fém karosszériával. Az alapozó felvitele után már szebben látszik a megújult forma. Hasonló formát a valóságban is alkalmaztak a roadster változaton.

A szélvédő kialakítása nem ment könnyen. Papír sablont készítettem, majd a sablon után átlátszó sztirol lapból kivágtam a kiterített formát. A műanyag lemezt melegen kilágyítottam és óvatosan egy előzőleg kiszemelt boros dugó köré hajlítottam. A hajlítás jól sikerült, ám a műanyag az erős igénybevétel hatására beopálosodott. :-(

A végleges szín Joe javaslatára a "british racing green" lett. Jó döntés volt, a kis Jaguar büszkén feszít zöldben. Az alapszín felvitele után kifestettem a részleteket (hűtő, első lökhárító, hátsó lámpák, szélvédő keret). Az utastérhez nem nyúltam, nekem így "matchboxosabb", ráadásul ez a világossárga szín illett a sötétzöld karosszériához. Az alváz alól kikandikáló kipufogók színét egy kis króm festékkel frissítettem fel. A tengelyek egyengetése után a kerekek krómozását is felfrissítettem. Íme:

Az Audi készen állt a festésre. A korabeli fotókon láttam azt a sajátos vörös színt, ami megtetszett. Ez a szín a referencia szerint "mars red", aminek több helyen is megtaláltam a színkódját. Az árnyalatot megpróbáltam otthon előállítani. Ekkora felülethez két réteg felhordása mellett kb. 4ml festékre lenne szükség (plusz legalább ugyanennyi hígítóra...). Úgy számoltam, hogy a 4 ml piros festékhez adok még pár csepp sárgát, egy csepp zöldet és kész is. A tégelyben elkevertem a színeket és finoman behangoltam a végleges árnyalatot, ami az üvegben igen meggyőzően hatott. Az első pofára esés akkor történt, amikor a festék megszáradt és az egész autó úgy nézett ki, mintha barna alapozóval festettem volna át. :-(

Második körben - levonva a tanulságokat - már sokkal élénkebb színeket kevertem és közben próbafestésekkel ellenőriztem a száradás utáni árnyalatot. Egyre jobb lett, így lefújtam az egész autót.

A motor és az új hátsó szárny is kapott egy réteg feketét, mielőtt a részleteket kifestettem volna rajtuk.

A modellnek volt még egy komoly hiányossága...a műszerfal. Ezt egy, a dobozomban lévő Ferrari (!) műszerfallal pótoltam, amit alig kellett illeszteni az Audi belső teréhez. A műszerfal eredeti tulajdonosát kis gazdája gondosan széttaposta, csak a beltér és pár kerék maradt belőle. Lehet, hogy rossz döntés volt, de így legalább ez a szép kis műszerfal ismét tündökölhet. A sárga logót persze átfestettem a kormányon.

Feltettem az oldalakat díszítő matricákat és összeszereltem. Ilyen lett: