Nagy kedvenceim a magyar kisautó másolatok. Kellemes gyermekkori emlékek kötődnek hozzájuk (általában a kisautókhoz), epekedve nézegettük a trafik ablakában őket és nem volt kérdés, hogy a perselypénz mivé fog átlényegülni. Ezen a hiányos darabon is megesett a szívem és belekezdtem a felújításába.

Az Audi Quattro típustörténete műszakilag és a cég marketing stratégiája szempontjából is nagyon érdekes. A modell 1980-ban jelent meg először és a 200 lóerős teljesítményével - amit ráadásul összkerékhajtásal adott át az aszfaltra - a korabeli sorozatgyártású autók mezőnyében igazi különlegesség volt. Az utcai autóból egy 30 cm-rel rövidebb tengelytávú, esősebb, kifejezetten rally (B csoport) célra is építettek autót, ami az S1 (későbbi változata az S1 E2) típusnevet kapta. Ez az átalakítás egy nehezen vezethető és már igen ritka autót eredményezett. Az autók összehasonlításáról itt lehet egy rövid cikket olvasni. A cikk az eredeti Audi színe miatt is érdekes, de erről később...

A Matchbox SuperKings K-95 néven adta ki a klasszikus tengelytávú Audi Quattro-t rally lámpákkal és matricákkal. A magyar Metalcar másolat egy kicsit szerintem őszintébb: bár ezen is feltűnőek a hatalmas reflektorok, de a színe nagyon hasonlít az eredeti "mars red" színhez és látványos matricákat sem kapott. Én az utcai változatban készültem helyreállítani a gépet, nagy lámpák nélkül.

Az eredeti állapot:

Az autót az elöregedett műanyag alvázra való tekintettel nagyon óvatosan próbáltam szétfúrni, ami majdnem sikerült is...csak egy helyen pattant el a műanyag, de még ragasztható módon.

A nagytakarítást követően lemértem és egy darab részlemezre kiszerkesztettem a hiányzó motorháztető körvonalait.

Az első próbával elégedett voltam:

A működtető pántot ugyanebből az 1mm-es réz lemezből és tömör réz vezetékből készítettem el az eredeti ajtópánt mintájára:

A zsanért összeforrasztottam, majd a motorháztetőhöz ragasztottam. Itt sajnos már nem tudtam forrasztani, mert ekkora réz lemez átmelegítéséhez nem volt eszközöm és az első forrasztás is valószínűleg elengedett volna. Maradt az epoxi.

A motorháztető domborulatát Epokitt réteg felhordásával, majd visszacsiszolásával alakítottam ki. A kitt száradása után bevéstem a szellőzőréseket is.

Az első rally lámpák helyét epoxi tapasszal lejavítottam és visszacsiszoltam. Az első spoiler vonalát itt-ott újra kellett vésni.

A csomagtérajtón található légterelő legyártásához szilkon formát készítettem. Ehhez először egy gyurma konzolra felillesztem a másolni kívánt alkatrészt (ez esetben egy Matchbox Audi darabját), majd ráöntöm a kétkomponensű szilikont. Az öntőkeret célszerűen LEGO-ból készült, nagyon praktikus és mindig derékszög. :-)

A forma szilikon nagyon könnyen átszivárog bármilyen kis résen, ezért az egész keretet egy elsimított gyurma lapra tettem és enyhén belenyomtam. A forma alatt látszik a kis gyurma emelvény és az alsó lap is. A szilikon hígan folyós anyag, amihez 5% katalizátort kell keverni, alaposan eldolgozni és vékonyan csorgatva kell a mintára önteni. Ilyen módon a belső buborékok szépen kipukkannak, vagy azonnal a felszínre jönnek. A gyurmához az olajtartalma miatt nem ragad a szilikon, de én a teljes felületet át szoktam ecsetelni sűrű, szappanos oldattal. Teljes száradás után ez megbízhatóan lerúgja magáról a szilikont és az epoxi öntőgyantát is.

24 óra kötés után a formát óvatosan szét lehet bontani. Ennek a szilikonnak alig van húzószilárdsága, nagyon könnyen el lehet szakítani! A formát átfordítom, kiemelem belőle a gyurma elemeket és a későbbi öntés előkészítéséhez teszek bele  egy-két elvágott fültisztító pálcikát. Ez a felesleges gyantát fogja kivezetni a formából az öntés során. Így néz ki a kétrészes forma a mesterdarabbal.

Ha a forma elkészült, én legalább három napot pihentetem, hogy az összes, még aktív szilikon és katalizátor molekula "elsüljön". Ha türelmetlenek vagyunk, a forma az első bevetésen menthetetlenül összegyógyul az öntőgyantával. Sajnos jártam már így. Ennél az alkatrésznél Epokitt tapaszt használtam, ami rideg ugyan, de nagyon felhasználóbarát. Ha valaki szívesen kipróbálná ezt a technikát, akkor bátran tegye! A drága kétkomponensű szilikon helyett sík alkatrész esetén simán megteszi a gyurma is. Kézmeleg állapotban belenyomjuk a mesterdarabot, betesszük a hűtőbe. Ha kihűlt, akkor óvatosan kiemeljük az eredeti alkatrészt és mehet a helyére a műgyanta.

Így nézett ki a friss öntvény. Jól látszanak a felesleges gyanta elvezetésére beöntött kis csövek, ezek egyébként a festés során jó rögzítési pontot is adhatnak.

Az Epokitt 24-48 óra alatt keményedik át teljesen, de ezt kíméletes melegítéssel lehet siettetni. Én a meleg cserépkályha vállán szoktam egy éjszakát állni hagyni, akkor reggel már óvatosan bontható a forma.

Hű, jó hosszú lett ez a post, a következő a festésről és a szerelésről szól majd.

Erre a kisautóra az egyik netes aukción figyeltem fel, az eladó úgy hirdette, hogy valaki nem túl szakszerűen átfestette (ez persze látszott a képen is). Amúgy a szerkezet rendben volt, erről kivételesen nem hiányzott semmi... Az átfestést sem vitatom, mert eredetileg ezüst színű lehetett.

Itt már lebontottam az alvázat, ebben a léptékben ez általában csavarral rögzül, így nagyon egyszerű művelet.

A műveletek a "szokásos" sorrendben következtek:

• szétszerelés,
• festék eltávolítása,
• alapozás,
• fedőszín felvitele,
• apró részletek kifestése,
• matricázás (ebben az esetben ez elég szerény volt...)
• lakkozás,
• összeszerelés,
• gyönyörködés :-)

A típusról gyűjtögetve találtam pár érdekes évfordulót, ami aztán a grafikát alapvetően meghatározta:

• Ferdinand Porsche (a Volkswagen bogár tervezője) 130 éve, 1875-ben született,
• fia, Ferdinand "Ferry" Anton Ernst Porsche, aki a Porsche sportkocsik névadója 1909-ben született, neki idén nincs évfordulója, de Ferdinand Porsche unokája
• Ferdinand Alexander Porsche (a 911-es tervezője) viszont idén lenne 80 éves, 1935-ben született.

Bizonyára Stuttgart-Zuffenhausenben is készülnek valami csekélységgel a neves évfordulókra, én ezzel a felújítással állítottam emléket a három kiváló mérnöknek. A grafikára több variáció született, de talán ez állt a legjobban az autónak...

A festék eltávolítása és az alapozás problémáktól mentes volt, bár a nitrohigító nem végzett alapos munkát, így a fogpiszkálóknak is maradt egy kis feladat:

A visszacsiszolt alapozó réteg, ami a későbbi festék rétegek jó tapadását biztosítja:

Világosszürke és a metál szürke használata mellett döntöttem. Itt még egy fehér alapot fújtam, hogy ne sötétedjen be túlságosan a fedőfesték árnyalata:

Maszkolás: a szürke festés fölé felragasztottam a későbbi matricák papírból kivágott formáját és a két világos sávot.

A festés után ecsettel kihúztam a lámpákat, felhelyeztem a nyomtatható matrica lapra elkészített dekorációt, majd egy-két fényes, átlátszó lakkréteget fújtam rá. Ilyen lett a végeredmény:

A típust a Totalcar oldalán alaposan bemutatták már a hozzáértők. A Matchbox K-98 néven adta ki ezt a változatot, ami kivitelében - a szokásos - magas színvonalat képviselte. Még roncsként is kiválóan gurult, az ajtói is kifogástalanul működtek. A típus gyengéje a csomagtér ajtó volt, ami gyakran letört, elveszett. Az én darabom is a használat jegyeit viselte, de a formája nagyon tetszett, ezért eldöntöttem: nem túl hivalkodó, kéttónusú festéssel felújítom.

Ilyen volt az eredeti állapota:

A csomagtér ajtó pótlása jelentette az első problémát. Először papír sablont készítettem a kiterített szélvédő formájáról. Ezen még jelentős túlméretek voltak, az illesztésre 1-1 mm-t hagytam.

A mintát egy polikarbonát lemezkére átrajzoltam, kifűrészeltem és láng fölött melegítve megpróbáltam meghajlítani. Itt ért az első kudarc: a polikarbonát a kilágyulása előtti pillanatig igen rideg, utána viszont azonnal összeroskad és formátlan masszává válik. Tipikusan: még nem jó, még nem jó, már nem jó... Következő alanyom egy cd tok átlátszó sztirol fedele volt. Könnyen fűrészelhető és csiszolható anyag és ami még fontosabb: ez a lap fokozatosan lágyul. A melegítés során érezhető, amikor már hagyja magát hajlítani. A kifűrészelt sík lapot két léc közé szorítottam és hőlégfúvóval melegítettem át. A műanyag lágyulási hőmérséklete bőven a fájdalomküszöb felett van, így legyünk óvatosak az érintéssel! Íme az eredmény:

A formára hajlított szélvédőt tűreszelővel, csiszolópapírral finomítva illesztettem a helyére.

A megmunkálás nyomait papírlappal polírozva tüntettem el. Ha már a cd tok előlapja úgyis átlényegült, akkor a hátlapjából kifűrészeltem a hátsó légterelőt is.

Csak a szárnyat alakítottam ki ebből az anyagból, az ajtó keretét vékonyan felvitt epoxival imitáltam. A következő képen a nyers forma látszik a műgyanta "kerettel".

A csomagtér ajtaját finoman körbecsiszoltam, feketével átfestettem. Nem sokban hasonlít az eredeti Matchbox légterelőre, de ennél jobbra ezt a filigrán elemet nem tudtam kidolgozni.

A kerekek dísztárcsáit kipattintva megtisztítottam és átfestettem ezüsttel, amíg a festék száradt átmostam az alvázat. A laprugó itt még rozsdás, később ezt óvatosan letisztogattam róla.

Már csak a festés és a matricázás van hátra!

Ezt a bámulatos szuperautót mindössze két évig gyártották, korlátozott darabszámban (280 vagy 275 darabot említenek, forrástól függően). A ’90-es évek leggyorsabb autója: 3,8 másodperc alatt is képes felgyorsítani az autót 100 km/h-ra, a végsebessége pedig 350 km/h.

A hozzám került darab (Maisto, 1/40 léptékű) is szebb napokat látott, festése kopott volt, az első kerekei hiányoztak. (Csodálkoztam, de ilyet a valóságban is találni...) Eredeti színében nem fogott meg igazán, de mivel éppen akkor vettem egy remek felsőtartályos szórópisztolyt, amit mielőbb szerettem volna kipróbálni, sietve belekezdtem a felújításába.

Az eredeti állapot:

A festés igen vékony és meglehetősen rossz minőségű volt, 1-2 órás nitrohigítós áztatás teljesen lemarta. A vékony spiáter öntvényeknek egyébként nem tesz jót a hosszú ideig tartó oldószeres áztatás, a felületük „megöregszik”. A fémtiszta karosszéria:

A korábbi munkáknál nem használtam alapozót, és később úgy tapasztaltam, hogy a festékréteg nem mindenhol tapadt meg jól. Ez volt az első modell, ahol egy észter alapú (Mr. Surfacer 1000) „szórógittel” alapoztam. Alapozó festés után:

Vizes, P1200-as csiszolópapírral átcsiszoltam és mehetett a végleges ezüstmetál szín.

A nagy felületek festése után kiemeltem a lámpákat egy kis ezüst és narancs segítségével:

A végleges fényét két réteg színtelen lakk után kapta meg. Az köztes csiszolást egyszerű papírlappal végeztem, ennek éppen megfelelő az érdessége a lakkpor eltávolításához, viszont nem csiszolom át vele a fényezést.

Az első kerekeket egy szintén Maisto Mercedes-ről vettem le, amit előző gazdája valószínűleg teljes testsúlyával kipróbált. Egyedül a kerekek maradtak épek, így ezeket átszereltem a Jaguar-ra.

A kész Jaguar XJ 220:

A modell magyar változatát kétféle visszapillantó tükörrel készítették. Az egyik az eredeti Matchbox kialakításához hasonló, bepattintható műanyag elem volt. Nem volt belőle jobbos-balos, mindkét oldalra ugyanaz került (ezzel az információval Horváth Laci barátom segített ki, aki komoly gyűjteménnyel rendelkezik a magyar másolatokból). A másik variáció szerint a tükröt egyszerűen ráöntötték a fém karosszériára. Az eredeti tükör pedig igen jellegzetes volt:

(Forrás: www.bowerhillfire.com)

A tükröket 3mm-es sárgaréz lemezből vágtam ki, egyszerű lombfűrésszel. A forma további alakítása tűreszelővel és csiszolópapírral történt. Tömör réz vezetékből készítettem el a tükör tartókonzolját. A két alkatrészt színtelen epoxival ragasztottam össze. Száraz próbák után jöhetett a festés és a végleges beillesztés.

A matricák felhelyezését nyugodt lelkiállapotban érdemes elkezdeni. Ahogy korábban is írtam, a nyomtatott matricákat valamilyen vízálló alapozó lakkal kell kezelni. A matricaív gyártója általában erre a célra konkrét terméket ajánl. Én ecsettel, két rétegben húzom át az alapozóval (egy rétegben sajnos néha átázik). A mintát körbevágom, vízbe mártom, és két-három percet várok. A matrica papír hordozója szép lassan átázik és a nyomtatott réteg ide-oda csúszkál a felületén. Ekkor közvetlenül a tiszta és zsírtalanított helyére csúsztatom a felületen és például ecsettel vagy fültisztító pálcával kinyomkodom a vizet alóla. A fültisztítót szeretem a legjobban, ezt nem húzva, hanem hengergetve mozgatom, így nem mozdul el a minta. A felhelyezés előtt, különösen abban az esetben, ha a felület barázdált vagy domború, akkor matrica lágyítót is célszerű használni. Ez elősegíti a vékony műanyag hártya felületre illesztését. A matricák az alattuk lévő folyadék hártya miatt rövid ideig még mozgathatók a nedves felületen, ilyenkor adódik az utolsó lehetőség a beállításukra. A felhelyezett dekort 24 óráig száradni hagyom, majd átlakkozom.

Az összeszerelés már a munka vidám része, ebben az esetben 2,5mm-es csavarokat használtam, de a sima ragasztás is tökéletes. Ha ragasztom az alvázat, vagy bármit a modellen, akkor nem szívesen használok pillanatragasztót. Ennek az anyagnak a gőze és az oldat is felmarhatja a festést, valamint az átlátszó, műanyag alkatrészeket is csúnyán megmarhatja. Színtelen, kétkomponensű epoxi gyantát használtam mindenhol, ahol tartós rögzítésre volt szükség.

Ilyen lett a kész Metalcar Dodge Medicruiser:

A magyar kisautógyártás egyik érdekes darabjára akadtam netes vásárlásaim során. A Matchbox SuperKings Dodge Delivery Van sajátos átdolgozása után ezt a kisautót a Metalcar kft. készítette a ’80-as években. (Sokunk nevében köszönet beczl igen részletes és alapos munkájáért, amelyből ezt megtudtam!) Az eredeti Matchbox Dodge arányai hasonlóak, de az ablak osztása egészen más volt.

A kisautó kiindulási állapota első pillantásra meggyőzően szemlélteti a "viseletes állapot" fogalmát:

Szerencsére az öntvény nem tört el, a kerekei is megvoltak, a tetőmagasítás és a hátsó ajtók viszont hiányoztak. Még jóval korábban történt, hogy az egyik ismerősömtől kaptam egy zacskó kisautó alkatrészt és roncsot, hátha tudom használni valamire… Akkor még nem ismertem fel a kupac kerék és ajtó között, de ott lapultak a hiányzó alkatrészek. Az oldalüvegek színéből látszott, hogy a roncs egy rendőrségi festésű modellé volt, míg a felfedezett kiegészítők a mentő változathoz tartoztak. A típusról olvasgatva eldöntöttem, hogy mindenképpen a mentő változat fog újjászületni, ha nem is teljesen eredeti megjelenésében.

A Dodge 1971-ben kezdte gyártani a későbbi átalakítások alapjául szolgáló Sportsman (oldalüveges, személyszállító) és a Tradesman (áruszállító) változatot. A hozzá kínált motorválaszték tekintélyes volt. Az egyedi felépítményeket gyártó cégek azonnal felfigyeltek a típusban rejlő lehetőségekre és 1973-ban a Wayne/DIVCO Corporation bemutatta a "Medicruiser" mentőautót, ami jelentős előrelépést jelentett a korábbi típusokhoz képest. A tetőmagasításnak köszönhetően a korábbi Chevrolet Vanguard mentőautók 53 inch (135cm) belső magassága helyett már 61 inch (155cm) magasságú beltere lehetett. Ez bizonyos típusú sürgősségi beavatkozásoknál óriási előnyt jelentett a beteg túlélése szempontjából. A veterán mentősök elismeréssel szólnak erről a típusról, csúcstechnikának számított és igazából a mai mentőautók szinte teljes egészében átvették a belső elrendezését.

A modell felújítása (az alváz eltávolítása után) az átalakítás iskolában leírt eljárással: a festék eltávolításával kezdődött. A vastag festékréteg alól egy finoman kidolgozott, jó minőségű öntvény került elő. Elhatároztam, hogy a lehető legvékonyabb festéssel és vékony makett matricákkal fogom felújítani, hogy ezek a részletek is láthatóak maradjanak.

Itt még a kromofággal lazítottam fel a festéket, amit lágyabb sörtéjű bronzkefével tisztítottam le. Amint látható, ez az eljárás még sok utómunkát igényelt, ezért később áttértem a nitrohigítós áztatásra, amit azóta is alkalmazok.

A festés könnyen ment, két réteg híg fehér festék már szépen fedte a felületet. Itt még egy nagyon egyszerű, alsótartályos szórópisztollyal dolgoztam, palackos sűrített levegővel.

Amíg a kaszni száradt, a korábban készített fényképek segítségével megterveztem a matricákat. Na, ezzel annál többet szenvedtem! Nem a tervezés volt nehéz, hanem a nyomtatás. A nyomtatható makettező matrica felülete egy vékony műanyag fólia. Erre nyomtatjuk rá a motívumot, majd egy színtelen lakk réteggel lezárjuk a felületet. Felhelyezéskor vízbe kell mártani és a felületre csúsztatni, ahol szépen ráfeszül a tagolt felületre is. Elvileg… Ezen a fólián, a nyomtató festéke nagyon lassan szárad és annak rendje és módja szerint az első próbálkozásnál sikerült összeérintenem egy papírlappal, ami hozzáragadt. A második sorozatra már nagyon vigyáztam, ez került fel a kis mentőre.

Az alvázat és a belső teret alaposan átmostam, ekkor vettem észre, hogy a padlólemez végéből mindkét oldalon letört egy kis fül, ami az ajtót a helyén tartja. Vékony sztirol lapból vágtam ki a pótlást, majd addig kísérleteztem, amíg belőttem az ajtók helyes pozícióját. Ennél a konstrukciónál a forgáspont a karosszéria belső sarkában van, ha az ember valahogy ott tudja tartani az ajtó forgócsapját, akkor nyert. Másodikra sikerült…

A kerekek tengelyét felpolíroztam (rozsdás volt), majd a kerekek ezüst díszeit lakkfilccel áthúztam.

Ilyen volt...

...és ilyen lett.

Következik a visszapillantó tükrök elkészítése és a matricázás.

A lámpák szinte mindegyik korosabb darabból hiányoznak. Ragasztással rögzített apró műanyag hengerek voltak. A ragasztások a '60-as évek műszaki színvonalához mérten is gyengék voltak. Ilyen volt az eredeti lámpa:

(forrás: http://www.triang.nl/Hiway.htm)

A formát átlátszó füles gombokból készítettem. Először felrögzítettem egy vékony huzalra, majd szépen, egyenletesen lecsiszoltam a megfelelő méretre. A csiszolás végén egyszerű papírlapon felpolíroztam.

Végül levágtam a fület, hátulról belefúrtam a lámpába és ezüst festékkel kifestettem az izzó helyét.

Így nézett ki a próba illesztés után:

A hűtőrács eredetileg műanyagból fröccsöntéssel készült darab volt. Sztirolból kissé körülményes lett volna kifaragni, ezért ónból öntöttem ki. Első lépésben gyurmát nyomtam a hűtőmaszk helyére és késsel kinagyoltam a formát. Sajnos utólag jöttem rá, hogy a gyurmában lévő olaj a festést fellazítja, így elég csúnya felmaródások keletkeztek...

Ezután szintén gyurmából kis peremet készítettem, hogy a gipszet rá tudjam önteni a "mesterdarabra". A gipsz felületére kis vászon darabot tettem, hogy szilárdítsa azt.

Ennél a munkánál egy kemény és gyorsan kötő fogászati gipszet használtam, de a sima modellgipsz is megfelelő lett volna. A nyers gipsz lenyomatot óvatosan leválasztottam és éles késsel megtisztítottam a sorjától és túlfolyásoktól. Szintén gyurma peremmel kiöntöttem a forma másik felét. A két gipsz réteg egymáshoz kötését sűrű szappanoldat felkenésével lehet megakadályozni. Kétrészes formánál a felek pontos illesztését tájoló csapok biztosítják, vagy (ahogy a képen is látszik) egy peremmel illeszkednek. Ezeknek a csapoknak vagy peremeknek kúposaknak kell lenniük, hogy a formák szétszedhetők maradjanak.

A formát ezután felöntő és szellőzőnyílásokkal kell ellátni. Ezt az ujjam között forgatott fúrószárral a friss gipszben gond nélkül el lehetett végezni.

A forrasztó ón olvadáspontja 180-210°C közé esik, ezért az olvadt fémmel való tevékenység fokozott elővigyázatosságot igényel! Az első és legfontosabb, hogy a gipsz formának a lehető legszárazabbnak kell lennie. Ha a legkisebb nedvesség érintkezik a forró fém olvadékával, a keletkező gőz szétveti a formát és senki sem szeret olvadt ón esőben állni kíváncsi gyermekei társaságában. Szóval a gipszet 4-5 napig szárítani kell, egyre intenzívebben. Az öntés előtt, ha tehetjük át is kell forrósítani (140-150°C-ra), hogy a fém ne dermedjen bele azonnal, hanem legyen ideje kitölteni a részleteket.

A forma feleket egymáshoz kell rögzíteni, hogy a nagy sűrűségű olvadt fém ne emelje fel a könnyű gipsz formát. Ha ezt elmulasztjuk, és a forma nem rendelkezik kellő tömeggel, akkor parafadugóként lebeg a fém felszínén. Az ón olvasztása egy régi fém kanálban megoldható gázláng felett. Persze előbb-utóbb átforrósodik a nyele, ezért kesztyűben ajánlatos fogni a kanalat. A gőzök mérgezőek, jól szellőző helységben végezzük a műveletet. Ilyen volt a forma az ón beöntése után:

A fémet hagyjuk nyugodt körülmények között kihűlni. Az ón és ötvözetei érzékenyek a szilárdulás közben fellépő mechanikai igénybevételekre. A kristályszerkezetük megváltozik, matt és törékeny lesz. A présöntéssel formázott  zamak is hasonló tulajdonságú, ezért bizonyos kisautó szériák a korukkal arányosan törékennyé válhatnak.

Amint a képen is látszik, az ón túl gyorsan hűlt át, ezért a sarkokban már nem töltötte ki tökéletesen a formát. A felöntő csonkot lefúrva kipottyant a hűtőrács. A lágy fémet hántolással, reszeléssel és türelmes csiszolással illesztettem a helyére.

Ilyen lett a kész teherautó:

A felépítmény remekül bevált, most már azt is tudom, hogy elbír egy 12 kg-os gyermeket. Kislányom egy önfeledt pillanatában megmutatta, hogyan szokott a platóra térdelve száguldani a lakásban...

A felépítmény pótlását rétegelt lemezből készítettem. Mivel az elkészült teherautót a gyermekeimnek szántam, ezért strapabíró szerkezetet terveztem. 5mm-es rétegelt lemezből vágtam ki az elemeket. Kicsit vaskosnak tűnt, de ilyen vastagság mellett adódnak alkalmas ragasztási felületek. A vékonyabb anyagból készült szerkezet inkább csak dísznek lett volna jó. A plató oldalfal csatlakozásait 45°-ban összevágtam (így megfelelő ragasztási felület keletkezett), és összeragasztottam.

 (forrás: saját fotó)

Az oldalfalakba és a plató padlólapjába tompa végű karctűvel belekarcoltam a deszkázatot. Az üres kávát ezután ráragasztottam a plató járófelületére. A túllógó lemezt lemartam, csiszoltam.

(forrás: saját fotó)

A sárvédő ívek közül egy megfelelő szélességű rétegelt lemez lappal emeltem ki. A plató alatt az eredeti változaton is hét borda volt (műanyagból). Ezeket a bordákat nagyméretű gyufából készítettem és a lágy nyír rétegelt lemezbe kb. 3mm mélyen beeresztettem.

A lemez közepére egy furatot is készítettem, mert az alvázon egy jókora horog volt az eredeti felépítmény rögzítésére.

Az elemeket egymáshoz rögzítettem és néhány rétegben átlátszó vastaglazúrral átfestettem. Az egyes rétegek között finom (P280) papírral átcsiszoltam. A rakodófelület festésére több variáció is létezett, én a természetes fa színe mellett döntöttem. A lamellákat a vizes bázisú töltő alapozó felvitele után sötétebb színnel kiemeltem.

Az alvázra két vékony fa lapon keresztül csavaroztam fel, ami segített a helyes távolság beállításában.

A következő és egyben befejező részben a lámpák és a hűtőmaszk pótlását mutatom meg, valamint a kész teherautót.

Nem éppen Matchbox léptékben készült a Tri-ang Hi-Way Jumbo teherautó, amiről ez a post szól. Egy internetes aukción botlottam bele és napokig nézegettem a romjaiban is nagyon karakteres darabot. Nagyon szerettem volna megszerezni és eredeti állapotába helyreállítani.

Amikor végre kézbe vehettem és alaposan átnéztem szegény jószágot, akkor látszott igazán, mennyire rossz állapotban van. Mindkét tengelye, sőt még az alváza is eldeformálódott, ami egy ilyen erős felépítésű modellnél a nehéz gyermekkor egyértelmű jele. A szélvédő első pillantásra úgy tűnt, hogy hiányzik, de szerencsére csak levált a fülke tetejéről, ahová ragasztással rögzítették.

(forrás: Bertók Zoltán, Vatera)

Az angol gyártó 1929-1977 között gyártott a kor színvonalának megfelelő igen szép játékokat. Ezt a teherautót a Hi-Way Jumbo sorozatban adták ki 1966-67-től. Egy Austin (FF K140) 7 tonnás teherautó volt az alap, amit szerintem egészen szépen és arányosan másoltak. Az alváz döbbenetesen precíz, a főtartók és a rácsos merevítés nagyon részletes. A hátsó sárvédőket egybeöntötték az alvázzal, az elsők a padlólemez részét képezik és külön öntvényen kaptak helyet.

(forrás: saját fotó)

Az alváz univerzális volt, többféle felépítménnyel (billenő és fix platós, tartály, tejes, lószállító) készítették. (forrás: http://www.triang.nl/Hiway.htm ) Én a fix platós változatot szerettem volna helyreállítani, az oldalfal magasító kérdését nyitva hagytam…

A kerekek erős öntvény kengyelbe fűzött vastag acéltengelyen forognak. A tengely egyik vége félgömbfejű, a másikat a futómű összefűzése után kissé zömítették. Ezt a „dudort” a kerék mellett, óvatosan lereszeltem, így a tengely kicsúszott a helyéről. Következő lépésben a fülke padlólemezét távolítottam el. Mint korábban írtam, e lépés nélkül nem lehetett volna megmenteni a szélvédőt. A szegecsek viszonylag könnyen megadták magukat és kiemelhettem az agyon gyötört üveget. Ez egyébként egy vákuumformázott átlátszó műanyag lap, amit valamilyen oldószeres ragasztóval a fülketetőhöz ragasztottak. Sok eladó járgányon láttam leválva, még a jobb állapotúaknál is. Alapos mosás után végignéztem a tennivalókat:

• a karosszériáról a festék maradékait le kell maratni,
• az elgörbült alvázat ki kell egyengetni,
• az eredeti színében újra kellene festeni,
• a tengelyeket és
• a szélvédőt ki kell egyengetni,
• a hiányzó hűtőrács és a lámpaüvegek pótlása.

A festék eltávolítása az öntvény méretei és tagoltsága miatt elég körülményes volt. A padlólemezt belülről fehérre festették, gondolom azért, hogy némi derengő világosság azért legyen benne (amúgy teljesen üres, ülések, műszerfal nincs). Ez a festék még a Kromofágnak is visszabeszélt, de rövid kézitusa után azért megadta magát.

A váz a kaszni felénél, az üzemanyag tartály vonalában erősen lefelé hajlott, ráadásul eléggé el is csavarodott a bal oldala. Először satuba fogva óvatosan a csavarodást korrigáltam. Szerencsére az eltelt 47-48 év dacára a spiáter nem tört, hanem szépen visszaállt az eredeti helyzetébe. Utána egy sík falapra pillanatszorítóval lefogattam és addig feszítettem, amíg ki nem egyenesedett. Az alváz gerinctartóját egy kis, kézi lángforrasztó pákával melegítettem. Ezt a melegítést a magam megnyugtatására végeztem (nehogy eltörjön), de őszintén szólva egy ekkora fémtárgyat nem igazán lehetett átmelegíteni. Lényeg, hogy sikerült és az alváz végre újra egyenes lett.

(forrás: saját fotó)

A festésnél az eredeti, sötétzöld színt jónak találtam. A cég eredetileg élénk színeket is használt ezeknél a típusoknál, találtam élénk pirosat, világoskéket és velőtrázó citromsárgát is. A zöld illett legjobban az autó karakteréhez.

(forrás: www.oldclassiccar.co.uk)

A padlólemez eredetileg belül fehér volt, ezen nem változtattam. A fülke belül semmilyen részletet nem tartalmaz, ezért a fehér belső kiemeli az áttetsző lámpákat és a fülke szélvédőjének is kellemes hátteret ad.

(forrás: saját fotó)

Az acél tengelyek egyengetése satuban indult, itt a durva görbületeket kihoztam belőle, majd egy egyenesre vágott akác fakockán kalapálva egyengettem tovább.

A szélvédőhöz, mint minden 40 évnél öregebb műanyag alkatrészhez, nagyon körültekintően nyúltam. Először szerettem volna az anyag lágyulási pontját megtalálni, ezért forrásban lévő vízbe mártva próbáltam lágyítani. „B” terv a hajszárító/hőlégfúvó volt, de azokkal már esetleg kárt is okozhattam volna. Végül elég volt a forró víz, a műanyag lap engedelmesen viselkedett. Az idők során - gondolom a napfénytől - a műanyag kissé összezsugorodott, ezen sajnos már nem tudtam segíteni.

A következő post a hiányzó alkatrészek pótlásáról fog szólni.